Tisztelt Barátaim,

Július 13.-án csütörtökön 10.00 órától találkozunk Keszthelyen a Kastélyban, a Balaton Akadémia nyilvános tanulmányi napján.

10.00 érkezés, kávé, köszöntés

10.30. Tájékoztatás az áprilisi találkozónk óta végzettekről

10.35 Németh István Péter: Mégegyszer Petőfiről.

10.50  A magyar vidék. dr. Szabó Zoltán szóbeli kiegészítése (írását küldöm a meghívottaknak. ) felkért hozzászólók: dr. Bardócz Zsuzsanna, dr. Petro Kinga de Chalendar és a jelenlevők

11.30  dr. Konrad Sutarski és dr. Cséby Géza versei  
11.50. Az iskola (Prof.dr.Kováts-Németh Mária vitaindító írása a Bécsi Naplóból mellékelve)

12.00 felkért hozzászólók: Gyimesi János, dr.Sallai Éva, dr. Keserü Katalin, Foltán László, Várhelyi György és a jelenlevők.

13.00  Philippe de Chalendar karmester, csellóművész

13. 30 A találkozó zárása

14.00 közös ebéd. ( a Royal étterem a szokott helyen Kastély u. Akiktől visszaigazolást kaptam, azoknak és csak azoknak rendeltem ebédet. 28 fő)

(A felszólalásokat 5 percre kérjük tervezni ez 1,5 gépelt oldal)

Barátsággal hívunk és várunk dr. Sándor József és May Attila vezetőtársaim nevében is: dr. Szijártó István elnök 30-2378079

Mellékletek:

1. Konrad Sutarski

Mit hozol XXI század (Püski könyvkiadó, 2021)

Szerzői előszó és felhívás

A mai Európa kezdi elveszíteni eddigi arculatát, és a keresztény hit egyre inkább jelentőségét veszti, különösen Nyugat-Európában. Megszűnni látszik vezető szerepe, melynek révén eddig erkölcsi értelemben irányította az embereket.

A világjárvány időszaka alatt, amikor egész társadalmak fordultak önmagukba, olybá tűnhetett, mintha az idő megállt, megfagyott volna. Mégis ennek leple alatt továbbra is szakadatlanul érkeztek kéretlen jövevények tömegei hajókkal és lélekvesztőkkel Európába. A nyugati országok lakossága – főleg a muszlim vallásúak miatt – növekszik, elterjednek és terebélyesednek a kulturálisan idegen, már a saría törvények által irányított gettók. Egyre több keresztény templomot alakítanak át mecsetté és egyre több engedményt adnak az Allah-hívőknek. Ennek a beözönlő nyomásnak leginkább csak földrészünk keleti fele áll ellent (kerítés Magyarország déli határán, a Visegrádi Szövetség Brüsszelnek ellenszegülő közös fellépései).

Egyúttal az alapvető biológiai tényeket is tagadó gender ideológia az Atlanti-óceánon túlról szivárog be, és rákként terjed egész Európában, nem kímélve a hagyományosan keresztény Lengyelországot és Magyarországot sem. Külföldről támogatott civil szervezetek népszerűsítik, így terjednek el az egyetemeken, az iskolákban, sőt, már az óvodásokat is igyekeznek érzékenyíteni.

A hagyományos értékrend immár széttöredezik, hogy már a keresztények se tudjanak különbséget tenni jó és rossz között.

A fentiekre való tekintettel éreztem késztetést arra, hogy felhívást is intézzek költőkhöz és írókhoz: védelmezzük közösen évezredes értékeinket.

    *     *     *

Jelenkori küldetésünknek meg kellene szólítani az európai nemzetek szellemi vezetőinek időközben jelentősen kiszélesedett, teljes rétegét. Ezzel összefüggésben „az íróknak, költőknek részt kellene venniük ezekben a küzdelmekben, ... mivel ők, a művészi alkotás folyamatában semmivel sem korlátozott képzelőerővel eljutva egészen a lét mélységéig, és irodalmi nyelvet, a költészet nyelvét használva mint különleges beszédmódot, amely tele van a világnak virtuálisan átadható összetömörített kifejezőerejével és szellemi dinamittal, éppen ők tudják legeredményesebben megmozdítani az emberek szívét és gondolkodását, erőfeszítésre felszólítani őket."

2. Helyzetkép mezőgazdaságunkról

(Gondolatok a vidék jövőjével összefüggésben)

dr. Szabó Zoltán CSc.

A magyar vidék állapota szorosan – de nem kizárólagosan - a mezőgazdaság helyzetének alakulásával függ össze. Ezért a vidék helyzetének alakulását az agrárágazatra, mint a meghatározó gazdasági motorra ható tényezők jelentős mértékben befolyásolják. E tényezők között a jelenlegi körülmények között három kerülhet kiemelt fókuszba:

• a szomszédban dúló orosz- ukrán háború
• a klímaváltozás
• az EU agrártámogatási ciklus indulása.

Aktuális kérdések

Az orosz- ukrán háború blokád alá helyezte Ukrajna terményeinek hagyományos afrikai, és dél-amerikai partnerei felé közvetlenül a tengeri úton történő exportját, és bár a tárgyalások eredményeképpen ez a helyzet részben (és ideiglenesen) oldódott, a transzport áthelyeződött a szárazföldi útvonalak igénybevételére. Ezt az is ösztönözte, hogy az EU – támogatva Ukrajnát, és mintegy a tagsági jogot előkészítve – átmenetileg teljes hozzáférést biztosított Ukrajnának az uniós piachoz, eltörölve valamennyi vám, kvóta és piacvédelmi intézkedést. A döntések eredményeképpen az EU belső piacán – és nyilvánvalóan elsődlegesen a szomszédos országokban (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária) – jelentős árcsökkenésre került sor a gabonafélék, olajos növények és a méz esetében. A piaci zavarok abban is megmutatkoztak, hogy az említett frontországok hagyományos piacain is konkurensként jelentek meg az ukrán termékek.

Feltehető a kérdés, hogy miként lehetséges, hogy az ukrán termékek ár-letörést eredményeztek. Az alacsonyabb ár kialakulásában számos tényező játszik szerepet.

• Közismert tény, hogy Ukrajnában van a világ legjobb termőtalajának, a csernozjomnak 25 %-a (mintegy 30 millió ha), ami kimagasló terméseredményeket képes produkálni. Ez a terület önmagában hatszor nagyobb, mint az egész magyar termőterület. Ugyanakkor a teljes mezőgazdasági művelés alatt álló terület Ukrajnában kb. 60 millió ha, ami nagyobb, mint Németország és Olaszország szántóföldi művelésbe vont területe együttesen! Lényegében ez tette/teszi Ukrajnát a globális gabonakereskedelem meghatározó szereplőjévé mintegy 15-18 %-os részesedéssel.
• A kiváló talajminőség mellett a sík területből adódó nagy táblaméretek a művelés gazdaságosságához is hozzájárulnak. Ez önmagában jelentős az önköltségek csökkentésében, és a globális tőke az ebben rejlő profit reményében a földpiac liberalizálását követően erőteljesen benyomult a földpiacra. A koncentrált földszerzést hűen mutatja, hogy a 10 legnagyobb befektető Magyarország területének egyharmadát jelentő 3 millió hektáron gazdálkodik ! Tanulságos az is, hogy a Luxemburgban, Cipruson stb. bejegyzett cégek mögött jellemzően amerikai tőkealapok, és orosz oligarchák állnak (talán ez is egyik indukáló eleme a fegyveres konfliktusnak?).
• A globális cégek részvétele az ukrajnai termelésben technológiai fejlesztésekkel, és az eddig elmaradott infrastruktúra fejlesztésével járt együtt. A drónfelmérésen alapulóan optimalizált tápanyag utánpótlás, a digitális technológiai alkalmazása a világ élvonalába emeli az ukrán termelést, amellyel a mai Magyarországon csak nagyon kevés gazdálkodó tud hatékonyan lépést tartani.

Nem volt tehát véletlen mindezek tükrében, hogy már az 1990-es években megfogalmazódott annak felismerése, hogy ha Ukrajna szállítási infrastruktúrája kiépül, az az egész Európa gabonatermesztésére olyan hatást gyakorol, amely a kevéssé gazdaságosan termelők tönkremeneteléhez vezet. Ezt a folyamatot erősítette szintén napjainkban a műtrágya, és a műveléshez szükséges üzemanyag fegyveres konfliktus következtében megemelkedett ára is. A magyar agrárpolitika számára ezért jelentős kihívás annak kezelése, hogy az amúgy lecsökkent állattartás miatt visszaeső belső fogyasztás mellett mennyire tartható fenn a jelentős exportot feltételező szántóföldi növénytermesztés, illetve milyen módon lehet a visszaesett állattartást fejleszteni.

Párhuzamos agrárpolitikai kihívást jelent a klímaváltozás kezelése. Bár sokáig szkeptikusan figyelték az agrártermelők az ezzel kapcsolatos vitákat, az elmúlt esztendő alaposan ráirányította a figyelmet az ezzel összefüggő problémákra. Bár tavaszi fagyok, nyári szárazságok évek óta sújtják a magyar és az európai gazdákat, a 2022-es nyári európai aszály a klímaváltozás minden eddigi csapásán túltett. Az Agrárminisztérium becslései szerint Magyarországon a tavaly nyári aszály miatt több, mint 690 ezer hektárnyi földön, a termőterület 15 %-án veszett oda a termés. Az országnak emberemlékezet óta először kellett kukoricát importálnia, mivel a szokásos 6,5-9,3 millió tonnához képest kevesebb, mint a fele lett a hozam.

A légköri szárazság okozta kitettséget fokozta, hogy a csekély az öntözési infrastruktúra, és ennek is csak kb. fele üzemképes. Így a mintegy 4,4 millió ha szántóterületből mindössze kb. 100 ezer ha-t öntözünk! A gondokat tetézte, hogy 2022 nyarán a Tisza vízszintje a történelmi negatív rekordot közelítette, és a Dunában is az átlagos vízmennyiség 40 százaléka folyt.  Mindezek következtében a jövőben is komoly kihívás lesz az öntözés, hiszen egyaránt fontos lesz, honnan szerzünk vizet, illetőleg kiépülnek, üzembe lépnek- e azok az öntözőcsatornák, amelyek legalább részben enyhítik a légköri aszály hatásait.

Az öntözés kérdésének megoldása mellett számos egyéb eszköz is rendelkezésre áll a klímaváltozás hatásainak mérséklésére, így a szárazság iránt kevésbé érzékeny stressztűrő fajok/fajták előtérbe kerülése, a mikroklíma javítását szolgáló erdősávok telepítése, ami természetesen elősegítheti a vidék eddigi főként gazdaságközpontú képének emberközpontúvá alakítását is.

Természetesen az eddig jelzett folyamatok termelők általi elfogadásához megfelelő ösztönzők szükségesek, hiszen a termelés bővítése helyett annak visszafogása, és/vagy a struktúraváltás miatt egyéni megélhetőségük, tágabb értelemben a vidék népességmegőrző funkciója kerül veszélybe. E tekintetben - lévén hazánk az egységesen alkalmazó agrárpolitikát folytató EU tagja – azokkal az eszközökkel tudunk elsősorban élni, amelyek a 2023- 2027 közötti tervezési ciklusban rendelkezésre állnak.

A 2023 és 2027 közötti időszak közös agrárpolitikája tíz fontos célkitűzésre épül. Az uniós tagállamoknak e célkitűzésekre kellett alapozniuk a nemzeti stratégiai terveiket. Az EU által meghatározott kilenc specifikus (3 gazdasági, 3 környezeti és 3 társadalmi), plusz egy átfogó (agrártudás és innovációs rendszer) célkitűzés egyensúlyának érvényesülését a piaci folyamatokat szabályozó, illetve a vidékfejlesztési rendelkezések teremtik meg.

Az uniós források tekintetében ciklusonként egyre élesebb vita folyik az agrárium, és ezen belül a gazdasági és az egyéb célok finanszírozása körül. Ha az EU – és jogelődje – agrárcélú pénzügyi eszközeit folyamatában összehasonlítjuk, akkor szembeötlő, hogy bár nominál értéken 40 év alatt közel ötszörösére nőttek a források, az agrárbüdzsé a kezdeti 70%-os részesedésről 2020-ra 35 %-ra csökkent. A jelenlegi ciklusban jelentős sikerként lehetett elkönyvelni, hogy bár az arány tovább csökkent, de a támogatási összeg megőrizte értékét. Ugyanakkor egyértelmű politikai szándék nyilvánult meg a tekintetben, hogy a piaci elemek súlya csökkenjen, elérésének feltételei jobban segítsék a klímaváltozás elleni küzdelmet.

Az uniós célkitűzések hangsúlyos elemét képezik ezért az agrárpolitika „zöldítését” szolgáló elemek. A Nemzeti Stratégiai Terv ezért egy- az EMGA és EMVA forrásokra épülő- összehangolt 5 szintű „Zöld felépítmény”-t tartalmaz, amely révén az I. pilléres források lehető legtöbb termelőt a lehető legtöbb hektáron segítik egy racionális agro-ökológiai alapprogramon keresztül a célkitűzések teljesítésében. Erre épülnek azok a II. pilléres (EMVA) agrár-környezeti és klíma beavatkozások, amelyek a gazdálkodók területi és kihívás különbségeit figyelembe véve nagyobb célzottságot, és hosszabb elköteleződést tudnak biztosítani számukra. Határozottan állítható, hogy a Nemzeti Stratégiai Terv vidékfejlesztési elképzelései jelentős mértékben előmozdíthatják a klímaváltozás okozta problémák kezelését, amely kormányzati szándékokat az is megerősíti, hogy míg az előző tervezési ciklusban az egységnyi uniós EMVA forrás mellé annak egyharmadát biztosította a hazai költségvetés, addig az új ciklusban ez négyszeres magyar társfinanszírozást jelent!

A szemléletváltás jelző pénzügyi hozzájárulás magában foglalja azt is, hogy miként tekintünk az ágazatra. Gyakran összemosódik a mezőgazdaság/ agrárgazdaság/ élelmiszergazdaság fogalomkör. A fogalmi használat meghatározza azt is, mit tekintünk a hangsúlyosnak a termelők, és a vidék jólétének eléréséhez. A mezőgazdasági megközelítés – amely uralkodó szemlélet – leegyszerűsítve abból indul ki, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés olyan helyzetét kell elérni, amely megteremti a gazdálkodók biztos megélhetését, és ezáltal a társadalom többi tagja számára az élelmezésbiztonságot, valamint az exportpiacot ellátó termelést. Az agrárágazati szemlélet ugyancsak a termelői érdekből kiindulva annyiban tér el ettől, hogy figyelembe veszi a termelés egyéb szereplőinek (input ellátók, bankok, piaci szereplők stb.) szempontjait is. Az élelmiszergazdasági megközelítés ugyanakkor a termelőtől a fogyasztóig terjedő teljes láncolat („from farm to fork”) érdekegyensúlyának igényéből indul ki. Valószínűsíthető, hogy az uniós források körüli vitákra is tekintettel a vidék fejlődése és népességmegtartó erejének fokozása érdekében egyre határozottabban ez utóbbi irányba indokolt fordítani a hazai stratégiai elképzeléseket.

Az arányaiban bővülő nemzeti forrás jól mutatja, hogy az egyébiránt kötött agrártámogatási rendszerben van nemzeti mozgástér. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy bár a magyar élelmiszergazdaság a hazai gazdaság hozzáadott értékének 6 %-át, kibocsájtásának 8%-át képviseli, ez az uniós szinten mindössze 2 %, azaz mind nemzeti, mind EU szinten az ágazat nem meghatározó súlyú. A viszonyszámok tükrében különösen fontos ezért, hogy a jövőt alaposan megfontolt, a nemzetközi trendeket, és a hazai lehetőségeket ötvöző stratégiai elképzelések mentén alakítsuk.

Van-e stratégia?

A stratégia kialakítása során elsődlegesen azt kell megvizsgálnunk, hogy az ágazat jövője tekintetében kizárólag a gazdasági szempontokra fókuszálunk, vagy ennek optimalizálása helyett kompromisszumra törekszünk a társadalmi szerep érvényesülése érdekében. Másként megfogalmazva a mezőgazdasági termelés maximalizálása helyett teret adunk-e az emberarcú vidéki tájak kialakulásának, megteremtve pl. más kiegészítő foglalkoztatási struktúrák (turizmus, és más kapcsolódó szektorok) meghonosodását? Fel kell tenni a kérdést, hogy továbbra is abból induljon ki a piaci rendszerünk tervezése, hogy megtermeljük a gabonát, és az exportpiac majdcsak felveszi a többletet, vagy kiindulunk az élelmezésbiztonság önállátási szintjéből.   Fel tudjuk-e oldani a vidék és a város között fennálló jelentős műszaki, és humán infrastrukturális különbséget, hogy a fiatal generáció megtalálja az egzisztenciális biztonságát a vidéki térségekben ?

A vidék jövője szempontjából fajsúlyos kérdés, hogy mindezt milyen birtokstruktúrával képzeljük el. Ma hazánkban a mezőgazdasági terület kétharmada 500 ha-nál nagyobb birtoktestet jelent, mindössze mintegy 6 %-ot képviselnek az 50 ha-nál kisebb birtokok. Ez utóbbi birtokméret az EU átlagában 32 %-ot képvisel. Az elmúlt évek folyamán az 500 ha fölötti birtokok súlya valamelyest csökkent a 100-300 ha birtokok javára, ugyanakkor a versenyképességi szempontok alapján nehezen képzelhető el az 50 ha- nál kisebb gazdaságok területének jelentős bővülése, pedig a vidék népesség megtartása szempontjából ez lenne a kívánatos. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a hatékonyság növelő technológiai fejlesztési irányok (precíziós művelés, digitalizáció) ez ellen hatnak.

Az ágazat strukturális helyzete is felvet stratégiai kérdéseket a vidék jövője szempontjából. Magyarország története során már a középkortól, de különösen a XIX. század végétől kezdődően mindig épített arra a gazdasági potenciálra, amelyet hazánk termőterülete jelentett. Természeti adottságaink alapján a gabonatermesztés feltételei hosszú évek átlagában kiválóak, így a rendszerváltozás előtti évtizedben már kiépült termelési rendszerek egy stabil gabona/ hús vertikum kialakulását tették lehetővé. Ebben az időszakban a magyar agrárágazat mintegy kétszer annyi mezőgazdasági tereméket állított elő, mint amennyi a belső lakossági igény volt. Ezzel Magyarország a KGST-n belül meghatározó agrár- exportőrré vált, de kialakultak a környező nem szocialista országokkal is a termény kereskedés kapcsolatai. Ugyanakkor az exportunkat az jellemezte, hogy az főleg mezőgazdasági terményből, és nem feldolgozott termékből állt, amelynek eredményei elfedték azt a versenytársaink által jelzett kényszert, és késztetést, hogy az agrár szemléletből az élelmiszergazdasági szemlélet irányába kell elmozdulni. A szántóföldi termelés, és a ráépülő állattartás  közvetlen sikeressége mellett a kertészeti kultúrák (az almatermésűeket leszámítva) a belső ellátásra koncentráltak. Az ágazatban elterjedt ú.n. részes művelés, valamint a háztáji gazdaság a vidéki népesség gyarapodásában, megélhetésének javulásában 1990-ig meghatározó szerepet játszott. Az integrációs kapcsolatok ezután történő szétesése a kertészeti ágazat hanyatlásához vezetett, a rendszerváltás idejéhez képest pl. mintegy 20 ezer ha-ral csökkent a gyümölcstermesztés területe, igaz, hogy az ültetvények megújultak, azonban termelői közösségek létrehozásának kísérletei nem eredményezték az új struktúra integrációs rendszerének kialakulását.  A bevezetésben részletezett versenyképességi, és ökológiai kérdések ráirányítják a figyelmet arra, hogy érdemes a kertészeti ágazatra fokozottabb stratégiai  figyelmet fordítani. Jó példa volt erre, hogy Lengyelország az EU csatlakozási dokumentum aláírása érdekében kiharcolt plusz forrását a termelői szervezetek megerősítésére, korszerű tárolási technológiájuk fejlesztésére fordítva ma már az európai zöldség-gyümölcs piac domináns szereplőjévé vált, elősegítve a vidéki népesség anyagi biztonságát.

Ez a példa arra is rámutat, hogy az agrártermelésre (is) épülő vidékfejlesztés sikeressége az integrációs kapcsolatok nélkül a globális piacokon (az EU belső piaca is az!) nem érhető el. Ha a vidék helyzetét vizsgáljuk, akkor ugyanakkor nem mindegy, hogy ez az integráció kinek az érdekeit helyezi előtérbe. Az 1980-as évek magyar integrációs modellje (az integrátor komplett technológiát, és termelési eszközöket, anyagot biztosított a termelőnek, avagy a TSz a tag kézi munkaerejét vette igénybe) a privatizáció „jóvoltából” bizonyos mértékben ma is tovább él.

Az az európai modell, amely a régi tagállamok birtokszerkezetéből adódóan a termelők szövetkezeti integrációja, azaz egy - alulról a piac felsőbb szakaszának elérését szolgáló – egyenrangú együttműködés, még az EU termelői szervezetek létrehozását segítő támogatása ellenére sem érte el a kritikus volument. Ennek hátterében az is jelentős szerepet játszik, hogy a hazai jogalkotás a szövetkezeti jog tekintetében az új Ptk. megalkotásával, megengedő (diszpozitív) szabályozásával gyengítette a szövetkezetek gazdasági társaságoktól való egyértelmű különállóságát. Bár a szövetkezeti törvény közelmúltban történt módosítása a nemzetközi szövetkezeti alapelveket beemelte a magyar jogba, a részletszabályok említett megközelítése, és a minimális taglétszám csökkentése a szövetkezeti összefogás lényegének, a jelentős létszámú kisegzisztencia hatékony együttműködésének kereteit nem mozdította elő. Ehhez a szövetkezetek olyan „sui generis” szabályozása szükséges, ami - a vidék felemelkedését elősegítő társadalmi közhasznukat elismerve - kiemelt kedvezményeket nyújt ezek létrehozására, és működésére.

Záró gondolatok 

A problémák kezelése feltételezi a távlatokban való gondolkodást hazai, és EU szinten egyaránt. Jó példa erre a bevezetőben említett orosz- ukrán konfliktus következményeinek kezelése.

Amint azt már hangsúlyoztuk, a vám eltörlésével az ukrán mezőgazdasági termékek számára lényegében bekövetkezett az az állapot, mintha Ukrajna az EU belső piacának tagja lenne. Azt ugyan sikerült kiharcolnunk, hogy átmenetileg Magyarország nem lehet célállomása e terményeknek, ám az ukrán termények ár-letörő hatását nem sikerült teljes mértékben kivédeni, mivel más tagországokban érvényesülő árcsökkenés hatással van a magyar viszonyokra is. Ezért tartjuk hosszútávon pl. kritikusnak, hogy a magyar agrárstratégia milyen gyorsan képes a gabona/hús vertikumot hatékonyabbá tenni, illetve alternatív termékpályát, foglalkoztatást nyitni a vidéki térségben élőknek.    

Versenyképességi hátrányaink gyökerének tekinthető, hogy az ágazati beruházások aránya az elmúlt támogatási ciklusban is lemaradt az uniós átlagtól. Ráadásul ezekből a beruházásokból - vidékfejlesztési aspektusból nézve, és eltérően az említett lengyel példától - elenyésző rész valósult meg közösségi keretek között, zömük egyéni szintű, illetve nagyvállalkozás szintű fejlesztést szolgált. Kivételt e megközelítés alól a LEADER projektek jelentettek, amelyeknek kötelező mértékét (5 %) egyébiránt az EU jogszabályban előírta. Jellemző a hazai „policy” megközelítésre, hogy a korábban említett termelői közösségek létrehozását szolgáló források pl. az EMVA források 2,3 %.-át képviselték… Azt már csak a jövő tekintetében szükséges megemlíteni, hogy ugyan a mostani ciklusban a stratégiai terv szerint a LEADER támogatások aránya nem változik, ugyanakkor a termelői szervezetek támogatására a források mindössze 0,4 %-át tervezik, miközben a politikai nyilatkozatok arról szólnak, hogy ösztönözni kívánják a termelői összefogásokat….  

Ha a klímaváltozással összefüggő intézkedések előző időszakban rendelkezésre álló forrásait vizsgáljuk, az állapítható meg, hogy a vidékfejlesztési források közel 30 %-a irányult az agrár-környezetgazdálkodásra, ökológiai gazdálkodás fejlesztésére, természeti kincsek megőrzésére. Az új támogatási ciklus is jelentős forrásokat szán e problémakör kezelésére. A vidékfejlesztési források 38 %-át agrár-környezetvédelmi intézkedések megvalósítására, 8 %-át az ökológiai gazdálkodás fejlesztésére, 5 %-át pedig a – több mint 400 ezer hektáron elterülő – Natura 2000 uniós program alá tartozó területek védelmére fordítja. Az ökológiai támogatások és programok révén Magyarország 2027-re az ökológiai gazdálkodás alá vont területek nagyságának megkétszerezését tervezi. Ugyancsak a klímaváltozás határinak kivédésére szolgál az, hogy az öntözési közösségek támogatására több mint 100 milliárd forintos keret áll majd rendelkezésre. Talán a bevezetőben részletezett területek közül leginkább e témában érzékelhető határozott ágazatpolitikai cselekvési szándék a vidék jövőképének átalakítására, az élhetőbb vidék megteremtésére.

3. Az iskola. A Bécsi Naplóból

 „Mikor a világ megtelik kegyetlen indulatokkal, maradhat-e teljesen közömbös egy nép? Ki a felelős: a magyarság, mely mindig mértéket tartott, és szerezni nem akart, csak megőrizni; vagy azok a szándékok és indulatok, melyek megtöltötték az emberiség egyetemének lelkét a kegyetlenség, a korlátlan és fékevesztett támadó szellem önkívületével?” - teszi fel a kérdést Márai Sándor. Válasza: „vizsgáljunk meg mindent”, s a felelősség kérdésének vizsgálatánál „nem vádolunk másokat, és nem kérünk számon idegeneken semmit. De bizonyítani akarjuk, hogy jogunk van megmaradni.”

 Az európai és sajátosan magyar értékekeink közös kincsünk a Kárpát-medencében több mint ezer éve. Közös európai örökségünk: az antikvitás, a római jog és a kereszténység. Ezek közvetítésének elsődleges színhelye az egyház és az iskola. Sajátosan magyar örökségünk elődeink példája: hite, kötelessége, felelőssége. Jó lenne, ha felismernénk, hogy a legnagyobb szükség: megmaradni. Ez feltételezi a cél ismeretét, a hozzávezető út lehetőségeit, s végsősoron az egyetértést, a közmegegyezés felelősségét. Ehhez szükséges Szent István erőssége, amit fiának örökül hagyott: „ Hallgasd, fiam, a te atyádnak erkölcsi tanítását, és a te anyádnak el ne hagyd oktatását…”Sys honestus! Légy becsületes, cselekedj tisztességgel!” A szabályok – normák betartása eredményezi a fegyelmezett embert! Popper Péter ezt a következőképpen fogalmazta: „A belső fegyelem megtart, mint testet a csontváz. A külső fegyelem páncél: véd és akadályoz.”

Miért fontos ez különösen napjainkban? Mert a gátlástalan ego erősödik. Joseph Ratzinger bíboros pápaként 2005-ben fogalmazta meg azt a valóságot, amit Ő már látott. „Ma gyakran minősítjük fundamentalizmusnak, ha valakinek az Egyház Krédója szerinti tiszta hite van. A relativizmus ugyanakkor az egyetlen elfogadható magatartásnak tűnik a mai elvárások szerint. A relativizmus viszont abban áll, hogy az ember hagyja magát ide-oda rángatni és „minden ideológiai széltől elsodortatni.  Egy olyan relativizmus diktatúrája felé megyünk, amely semmit sem ismer el bizonyosságként, és végső kritériumnak semmi mást nem tart, mint saját egóját és saját vágyait.”

Vajon láttuk-e ezt mi mindnyájan oktatók, nevelők, tanárok és szülők, azok, akik az értékek és a kultúra közvetítésére vállalkoztunk Kárpát-medencében. Ennyire biztosan nem!

De ma is igaz Pokorni Zoltán oktatási miniszternek a Magyar Nemzet hasábjain közölt üzenete az új évezred küszöbén., amikor a millennium alkalmából értékelt, és célokat, kihívásokat fogalmazott meg. „Az oktatás szerepe felértékelődött az elmúlt évtizedben… Az oktatás közüggyé vált. Nem a pedagógusok, vagy az értelmiségiek magánügye csupán, hanem olyan kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, mert gyermekeink boldogulását, sikerét és rajtuk keresztül az egész társadalom sikerét és gazdasági jövőjét határozza meg".

     Az oktatás célját és tartalmát érintő kihívásoknál tette fel a kérdést, hogy vajon „szemben áll-e a az oktatás hagyományos kultúra- és értékközvetítő szerepe a jelen gazdaságára és társadalmára érzékeny oktatáspolitikával.”  Minő bölcsesség a válasza: „Meggyőződésem, hogy nem.” A kettő harmóniájának megtalálása a kihívás, vagyis az elvárás, hogy a kompetenciák fejlesztésére koncentráljon az iskola, s nem az átadandó ismeretek közlésére. Mennyire megvalósíthatóbb lenne a máig meg nem oldott kihívás, ha magyarul beszélnénk, s a kompetencia helyett a használható/alkalmazható tudás kifejezést használnánk, ami természetesen nem volt ismeretlen elődeink oktatáskultúrájában sem.

     Az új évezred kihívásaként hangsúlyozza Pokorni Zoltán az élethosszig tartó tanulásnak, a folyamatos megújulásnak a szükségességét az élet minden területén, de különösen fontos ez a tanári pályán: „Az elvárások változása megköveteli tőlünk, hogy a fiatalok tényleges tudásának és képességeinek ismeretében végezzük munkánkat. Arra ösztönöz, hogy a gyerek szükségleteiből, irányultságából, motivációiból induljunk ki.”

     Tehát alapvető feladat a gyermek megismerése külön-külön. A szaktudományi felkészültség mellett, azonos értékként kell, hogy megjelenjen a tanár személyisége: „képes-e együttérzésre, empátiára, képes-e együttműködni tanár kollégáival, diákjaival.” Az emberi minta a legfontosabb a sokféle tanterv, fejlesztési elképzelés mellett. Hogy a nemes célok megvalósuljanak, azt egyetlen tény dönti el: „ki áll a gyerek mellett az osztályteremben, az egyetemi előadóban.”

      Igaz. S ki segít? A pedagógus munkáját ismerő irányító, ellenőrző oktatási miniszter, s a Hóman Bálint által bevezetett szakfelügyelői rendszer. Ez utóbbi feladata nélkülözhetetlen, mert minden pedagógus joga, hogy munkáját szakember segítse és elismerje, másképpen kiszolgáltatott.

      S a megoldás: az összefogás! Továbbra is célunk, hogy felhívjuk a figyelmet minél szélesebb körben a hiteles tényanyagok ismeretének szükségességére; a kiváló tudós tanárok munkájának, példájának követésére; valamint segítsük a tudomány művelését vállaló fiatalok, hallgatók munkáját annak felismerésében is, hogy a jövő formálásához nélkülözhetetlen a múlt ismerete, elfogulatlan értékelése, a generációk párbeszéde.

     S mi a feladatunk Széchenyi szavaival? „Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásaink s hibáink nagylelkű elismerése, s azoknak férfias orvoslása. Annyi Jó s Nemes van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.”

2023. május 19.

Dr. habil. Kováts-Németh Mária CSc